Látszatvilág (Reality – filmkritika)

2012. nov. 19.

Matteo Garrone igazi fesztivál házikedvenc, 2004-ben Első Szerelem című filmjével még csak kopogtatott az európai ajtón – a legjobb filmzene díját vitte haza Berlinből – 2008-ban viszont már be is törte azt. A Gomorra nápolyi gengsztervilágának zajos sikere után, új filmjében a város megmaradt, a közeg és a téma változott. A Reality éles szemmel mesél a valóságshowk kártékony látszatvilágáról és az emberi butaságról, Garrone pedig második cannesi díjával jelezte, bent akar maradni az európai vérkeringésben.

A történet főszereplője a nápolyi halárus Luciano, aki családja kérésére szerepel egy helyi Big Brother válogatáson, és onnan bekerül a római döntőbe. Itteni bemautatkozása után, a vágyott beválogatás veszi át az első helyet életében. Ennek rendel alá mindent, szép lassan becsavarodik, és sorra marja el maga mellől az emberek. Ezt a szellemi, lelki leépülést mutatja be nekünk a film.

A nyitó kép egyből látszatvilágba kalauzolja a nézőt, giccses, aranyozott fogatban érkezik egy pár az esküvőre, minden sarokban újabb rendezvény, csillog-villog az egész. Luciano és családja haza érkeznek, és hosszú jelenetben vedlik le báli ruháikat, a romos ház legfelső emeletén található lakásukban. Szépen ábrázolt kontraszt, az arckifejezések sokat elárulnak. Mindkettő szélsőség egy kicsit túl rajzolt, de szükség van erre a történet motivációjának megértéséhez.

Luciano célja ugyanis ennek a látszatnak a fenttartása, mindegy milyen áron, valahogy, akárhogy. A kitörés egyetlen lehetőségét látja ebben, az egész nagy olasz család. Ők győzik meg Lucianot arról hogy különleges, folyamatos duruzsolásuk leépülésének fontos eleme. Ez a film legnagyobb húzása, elhiteti a nézővel hogy a halárus családapa tényleg különleges, ha valaki hát ő biztos bejut a “házba”. Lassan jövünk rá, hogy a közvetlen környezet véleménye nem feltétlenül igaz – pedig a rendező ügyesen minimalizálja a képsorokat a válogatásokról vagy az esküvői szereplésről, direkt nem mutatva semmi rendkívülit a főszereplőben.

Ennek a komótos ráébredésnek az oka, hogy Lucianot mindvégig a közeli környezete szemével látjuk. Tényleg hiszünk benne és drukkolunk neki, majd mikor kezd becsavarodni kémleljük, próbáljuk megérteni a folyamatot. Itt a kamera néhol erősen szubjektívvá válik, belülről élhetjük át a paranoiát.

Ez egy tanmese. Szép ívesen rettenti el a nézőt a könnyebb úttól. Végig empátiával fordul leépülő karaktere felé, segítve minket ezzel a nagyobb katarzishoz. S végül keserédes képpel búcsúzunk Lucianotól, a vágyott házban fekve, zavarodott nevetgélés közben.

 

 

Hozzászólások

comments

A szerző

Komment